SZEPESSZOMBAT / Spišská Sobota / Georgenberg a Poprád folyó bal partján fekvő szepességi város, a középkorban Forum Sabathinak nevezték. A város magas dombra épült, megerősített őrhelyként jelentős hatást gyakorolt a Poprád völgyének fejlődésére. Vastag falai megvédték a tatárjárás idején. A Zsigmond király által 1412-ben elzálogosított tizenhárom szepességi város egyike. Az elzálogosítás idején lengyel kormányzó (sztaroszta) igazgatta a Szepességet. Szepesszombat kedvelt tartózkodási helye volt a Lubomirski hercegeknek, a szepességi sztarosztáknak. A városok 1772-ben - Lengyelország első felosztásakor - kerültek újra magyar fennhatóság alá, és önálló kerületként saját törvényhatóságot alkottak.

Szepesszombat katolikus temploma nem sokkal a tatárjárás után épült román stílusban. A 15. század közepén átalakították. Szárnyas főoltára és mellékoltárai, a templom szobrai Lőcsei Pál műhelyéből kerültek ki. A templom mellett álló harangtorony felső-magyarországi reneszánsz stílusban épült; alakra és magasságra csaknem teljesen megegyezik a poprádi harangtoronnyal. Szepesszombatnak az 1850-es évek elején alig ezer német anyanyelvű lakója volt. Polgársága szász eredetű, nagyobbrészt mezőgazdasággal és kisiparral foglalkoztak. Szepesszombat ma közigazgatásilag Poprádhoz tartozik.

Bibliográfia: Marosi, Szepesi, Szontagh 1888

A SZEPESSÉG a történeti Magyarország egyik tájegysége, a Magas-Tátra délkeleti előterében elterülő medence. A 11. században még erdő borította, nagyobbrészt lakatlan volt. Első telepesei magyarok voltak, Gömörből és Tornából költöztek be a 11-12. század fordulóján. Őket német bevándorlók követték, akik két hullámban érkeztek a Szepességbe. Az első betelepülés a 12. század második felében zajlott, ez belső migráció volt Abaúj területéről. A második, nagyobb méretű bevándorlásra a tatárjárás után került sor. Bár a német nyelvterület számos vidékéről történt a bevándorlás, zömük bizonyosan szász volt. Ezt valószínűsíti az is, hogy a szász jog terjedt el a Szepességben. Később folyamatos szláv bevándorlás növelte a lakosság számát.

A szepesi szászok autonómiájának gyökerei a 12. századba nyúlnak vissza; kiváltságaikat első ízben V. István 1271. évi szabadságlevele foglalta össze. Kiváltságaikat Károly Róbert király 1317-ben kiegészítette. A szepesi szászok autonómiájának részét képezték a szabad bíró- és papválasztás, szabad vadászati, halászati és bányászati jog, adómentesség - a királynak terragiumként (földbér) fizetendő évi 300, majd 1200 márka ezüst kivételével. A szepesi szászok - a cipszerek - erős politikai szervezetet alkottak, melynek élén a Landgraf állt. Őt később a XXIV szepesi város grófjának nevezték. A szepesi jog, melyet Zipser-Willkür néven foglaltak össze, kiterjedt a városokhoz tartozó falvakra is.

A Szepességben a szászok autonómiája mellett más közigazgatási egységek is léteztek. Az egész Szepesség legrégibb önkormányzata a lándzsás nemesek kerülete volt. A lándzsások eredetileg határőrök voltak, talán a kabarsághoz tartoztak. Autonómiájukat egy 1243-as szabadságlevél rögzíti. A lándzsás nemesek kezdetben személyes hadbavonulással tartoztak a királynak, a tatárjárás után azonban, elszegényedésük miatt, csak tíz lándzsást kellett kiállítaniuk. Innen ered önkormányzatuk "tízlándzsás szék" elnevezése. A harmadik közigazgatási egység a nemesi vármegye volt.

Fordulópontot jelentett a Szepesség történetében 1412, mikor Zsigmond király tizenhárom szepesi várost elzálogosított Lengyelországnak. A megmaradt XI város sokat veszített jelentőségéből. Bár Lőcse és Késmárk szabad királyi várossá emelkedett, több korábbi város jobbágyközséggé süllyedt. A török hadjáratok nem pusztították a Szepességet, de a vallási küzdelmek és a belháborúk következtében a terület fejlődése megakadt. A Lengyelországhoz került városok helyzete hosszú ideig jobb volt. Élükön sztaroszta (kormányzó) állt, aki nem avatkozott belső életükbe. Változás akkor történt, mikor a Lubomirszky hercegi család örök birtokul elnyerte a sztarosztiát. Földesúri uralmuk eredetileg csak Lublóra és tartozékaira terjedt ki, de erőszakkal kiterjesztették hatalmukat a többi városra is. Az elzálogosított XIII város 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor került vissza Magyarországhoz. 1778-ban a közben tizenhatra kiegészített városokat XVI szepesi város kerülete néven önálló törvényhatóságba szervezték. Székhelye Igló volt. A Szepesség területén létező önkormányzatokat az 1876:XXXIII. tc. által egyesítették, és beolvasztották Szepes vármegyébe.