IGLÓT / Spišská Nová Ves / Zipser Neudorf az oklevelekben 1268-ban említik először; a tatárok által elpusztított helységbe IV. Béla a csehországi Iglauból telepített bányászokat. Valószínűleg erről nevezték el Iglónak. Latin neve Villa Nova volt, ebből ered német és szlovák neve. A tatárjárás után a felsőmagyarországi hét bányaváros szövetségéhez tartozott, de közülük rangban az utolsó volt. Károly Róbert a rozgonyi csata után, amelyben a szepességiek segítették győzelemre a királyt, bányajogot adományozott Iglónak. Fia és utóda, I. (Nagy) Lajos emelte bányavárossá, egyben szabad vásártartási joggal is felruházta. Igló is a Lengyelországnak elzálogosított tizenhárom szepesi város között volt, azok közül is a legfejlettebb. A városok a lengyel uralom alatt elveszítették kiváltságaik egy részét; a Lubomirski hercegi család, amely a 16. században "örök birtokul" elnyerte a szepesi sztarosztiát (helytartóságot), többféle jogcímen adóztatta a polgárságot. Ellentétbe kerültek a Lubomirskiek a városokkal vallási téren is, lévén a többségében protestáns városokban az ellenreformáció buzgó támogatói. 1772-ben Igló a többi elzálogosított várossal együtt visszakerült Magyarországhoz. Mária Terézia 1774-ben kiadott váltságlevelében a felszabadított városokhoz hármat hozzácsatolt, s megalkotta a XVI szepesi város provinciáját, amelynek székhelye Igló lett, itt működött az adminisztrátor is. Szerepet játszott a város a szabadságharcban is. 1849. február 2-án Guyon Richárd hatezres sereggel érkezett Iglóra. Az éjszaka folyamán a Lőcsén állomásozó császári katonaság egy zászlóalja megtámadta a honvédcsapatokat. Guyon katonái csak hajnalig tartó ütközet után tudták kiverni őket Iglóról. A következő napon zajlott a nevezetes branyiszkói csata. Igló diákváros is volt, országos hírű evangélikus főgimnáziummal. Az iglói diákéletet Farkas Imre írásai mutatták be a nagyközönségnek. A város híres szülötte legid. Bókay János (1822-1884), a magyar gyermekgyógyászat megalapítója. Petőfi Sándor 1845 áprilisában, felvidéki útja során, Iglón is megfordult, Uti jegyzeteiben is említi a várost.

Igló legszebb épülete a 14. század második felében épített plébániatemplom. Tornyát, amely a szabadságharc idején megrongálódott, újjáépítették. A templomban az evangélistákat ábrázoló freskók, valamint Lőcsei Pál tanítványaitól származó gótikus szobrok vannak. Jelentős épület a "provinciális ház", amely 1777-ben épült, a XVI szepesi város kormányzatának székházául. Fényes Elek 1851. évi leírásában megemlíti a Palzmann-kertet, amelyet ritka virágai és növényházai miatt látogattak. Igló az 1850-es években 6200 lakosával a legnagyobb és legjelentékenyebb szepességi város volt. A városban vas- és rézhámorok működtek, itt öntötték a legjobb vasat a Szepességben.

Bibliográfia: Igló 1909, Münnich 1896, Szepesi