SZEPESHELY - Szepeskáptalannak is nevezik - / Spišská Kapitula Szepes várához közel a Szent Márton-hegyen áll. Egyutcás - a kanonoksorból álló - egyházi városka. Bástyafalakkal van körülvéve, két kapun át lehet a falak közé jutni. Valószínűleg Szent István uralkodása idején keletkezett, a szepesi káptalan székhelye volt. 1776 óta püspöki székhely. A 19. században önálló község volt, saját közigazgatással. 1848-ig hiteles helyként működött. Szepeshely a 20. század közepén beolvadt Szepesváraljába.

Szepeskáptalan kéttornyú székesegyháza az egyik legszebb felvidéki műemlék. Helyén már a 12. században templom állhatott, ezt bizonyítja a "leo albus"-nak nevezett kőoroszlán, amely a legrégibb faragott kő a Szepességben, és Divald Kornél szerint valaha a szepeskáptalani székesegyház déli kapuját díszíthette. A most is álló székesegyház építését a tatárjárás idején kezdték román stílusban, és a 15. század végén fejezték be gótikus stílusban. A nyugati a legrégibb része, ez késő román stílusban épült, s ez tartja a két tornyot. A templomot a 15. században a mellékhajók keleti részének kiszélesítésével és megemelésével bővítették ki. A védőszentjéről Szent Márton-székesegyháznak nevezett, háromhajós templomot ma is látható alakjában 1478-ban szentelték fel. A Szapolyai-kápolna 1493-ban épült, fogadalmi kápolnának, de a család temetkezési helyéül is szolgált. Ide temették Szapolyai Imre nádort; síremlékét vörös márványból faragták, alakja fekvő oroszlánon áll és négy angyal veszi körül. A templomban, a bejárat feletti freskó Károly Róbert koronázását ábrázolja, a sienai iskola modorában. A gótikus főoltár középső részén láthatók Szűz Mária, Szent Márton és Szent Miklós szobrai, a szárnyakon a tizenkét apostol. A szentély kanonokszékei a 15. századból származnak; a templom reneszánsz padjain domborművű faragványok találhatók. A püspöki palota a 18. század vége felé épült; az emeletes kanonokházak eredetileg gótikus stílusban épültek, többször átépítették őket.

Bibliográfia: Dénes Ferenc, Divald 1905, Divald, Kristó, Marosi, Szepesi

A SZEPESSÉG a történeti Magyarország egyik tájegysége, a Magas-Tátra délkeleti előterében elterülő medence. A 11. században még erdő borította, nagyobbrészt lakatlan volt. Első telepesei magyarok voltak, Gömörből és Tornából költöztek be a 11-12. század fordulóján. Őket német bevándorlók követték, akik két hullámban érkeztek a Szepességbe. Az első betelepülés a 12. század második felében zajlott, ez belső migráció volt Abaúj területéről. A második, nagyobb méretű bevándorlásra a tatárjárás után került sor. Bár a német nyelvterület számos vidékéről történt a bevándorlás, zömük bizonyosan szász volt. Ezt valószínűsíti az is, hogy a szász jog terjedt el a Szepességben. Később folyamatos szláv bevándorlás növelte a lakosság számát.

A szepesi szászok autonómiájának gyökerei a 12. századba nyúlnak vissza; kiváltságaikat első ízben V. István 1271. évi szabadságlevele foglalta össze. Kiváltságaikat Károly Róbert király 1317-ben kiegészítette. A szepesi szászok autonómiájának részét képezték a szabad bíró- és papválasztás, szabad vadászati, halászati és bányászati jog, adómentesség - a királynak terragiumként (földbér) fizetendő évi 300, majd 1200 márka ezüst kivételével. A szepesi szászok - a cipszerek - erős politikai szervezetet alkottak, melynek élén a Landgraf állt. Őt később a XXIV szepesi város grófjának nevezték. A szepesi jog, melyet Zipser-Willkür néven foglaltak össze, kiterjedt a városokhoz tartozó falvakra is.

A Szepességben a szászok autonómiája mellett más közigazgatási egységek is léteztek. Az egész Szepesség legrégibb önkormányzata a lándzsás nemesek kerülete volt. A lándzsások eredetileg határőrök voltak, talán a kabarsághoz tartoztak. Autonómiájukat egy 1243-as szabadságlevél rögzíti. A lándzsás nemesek kezdetben személyes hadbavonulással tartoztak a királynak, a tatárjárás után azonban, elszegényedésük miatt, csak tíz lándzsást kellett kiállítaniuk. Innen ered önkormányzatuk "tízlándzsás szék" elnevezése. A harmadik közigazgatási egység a nemesi vármegye volt.

Fordulópontot jelentett a Szepesség történetében 1412, mikor Zsigmond király tizenhárom szepesi várost elzálogosított Lengyelországnak. A megmaradt XI város sokat veszített jelentőségéből. Bár Lőcse és Késmárk szabad királyi várossá emelkedett, több korábbi város jobbágyközséggé süllyedt. A török hadjáratok nem pusztították a Szepességet, de a vallási küzdelmek és a belháborúk következtében a terület fejlődése megakadt. A Lengyelországhoz került városok helyzete hosszú ideig jobb volt. Élükön sztaroszta (kormányzó) állt, aki nem avatkozott belső életükbe. Változás akkor történt, mikor a Lubomirszky hercegi család örök birtokul elnyerte a sztarosztiát. Földesúri uralmuk eredetileg csak Lublóra és tartozékaira terjedt ki, de erőszakkal kiterjesztették hatalmukat a többi városra is. Az elzálogosított XIII város 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor került vissza Magyarországhoz. 1778-ban a közben tizenhatra kiegészített városokat XVI szepesi város kerülete néven önálló törvényhatóságba szervezték. Székhelye Igló volt. A Szepesség területén létező önkormányzatokat az 1876:XXXIII. tc. által egyesítették, és beolvasztották Szepes vármegyébe.